Manapság gyakran hallani a holtszezonban a szabadügynökség fogalmát. Egy magára valamit adó szurkoló nagyjából képben is van azzal kapcsolatosan, hogy ez mit takar. Azonban a szabadügynökség távolról sem egyidős az NFL-lel, hiszen a játékospiac alappillére 1993 óta működik csak nagyjából abban a formában, mint manapság. És mi szabályozta előtte a játékosok átigazolásait?
A liga hőskorában semmi hasonló szisztéma nem volt a csapatok közötti játékosmozgások koordinálására. Eredetileg a baseballban használatos tartalék (reserve) rendszer működött. Ha egy játékosnak lejárt a szerződése, akkor ennek keretében a saját csapatával tárgyalhatott a folytatásról. Amennyiben a felek nem jutottak megállapodásra, de a játékos játszani akart, úgy a klub egyoldalúan akár 10 százalékkal is csökkenthette a szerződés szerinti járandóságát. Ha a játékos kitartott és visszautasította mindezt, úgy a gárda tartaléklistáján találta magát, és nem tárgyalhatott más együttessel. Az egyetlen lehetősége a más klubhoz való igazolásra az volt, ha bejelentette visszavonulását, illetve ha a csapata eladta vagy elcserélte őt.
A fenti viszonyok könnyítésére a liga 1947-ben bevezette a egyéves opciót (1-year option). A szabály a játékosokkal való szerződéshosszabbítást mindössze egyetlen évvel engedélyezte, mivel korábban a klubok előszeretettel kötöttek meghatározatlan időszakra kontraktust. Ennek bevezetését követően 16 esztendőnek kellett eltelni ahhoz, hogy egy játékos, R.C. Owens a saját elhatározása alapján átigazoljon San Franciscóból Baltimore-ba. Ez rögtön hatást is gyakorolt a ligára, hiszen a tulajdonosok szinte azonnal megszavazták a Rozelle-szabály életbe lépését. A liga korábbi főigazgatójáról elnevezett szabály arról rendelkezett, hogy egy szabadügynök eligazolása esetén a korábbi gárdát az újnak kompenzálnia kellett. Erről a két klub szabadon tárgyalhatott, ám ha nem tudtak megegyezni, úgy Pete Rozelle a saját hatáskörében döntött a kártalanítás mértékéről.
R.C. Owens bátor húzást vitt végbe
A feltételek nem nyerték el túlzottan az együttesek tetszését, mivel 1963 és 1974 között mindössze 34 ilyen igazolást jegyezhettünk fel. 1976-ban a játékosszervezet jogi útra terelte az átigazolások szabályozását, ahol pert nyertek. A bíróság kimondta, hogy a Rozelle-szabály igazságtalanul tartja vissza a játékosok mozgását. A kollektív szerződés alapján továbbra is kompenzálni kellett a játékosát elvesztő klubot, ám ennek jogkörét kivették a főigazgató kezéből.
1987-ben a kollektív szerződéssel elégedetlen játékosok sztrájkba kezdtek. Ekkor a tulajdonosok cserejátékosokkal töltötték fel a kereteket, és velük folytatták a küzdelmeket. Két évvel később a játékosok beperelték a ligát. A bíróság azonban kimondta, hogy az NFL-lel szembeni vádjaik, miszerint a liga megsérti az antitröszt törvényt, nem elfogadhatóak, mivel ők is mint szervezet lépnek fel velük szemben.
Pete Rozelle főigazgató kezében óriási hatalom összpontosult
Azonban mielőtt a játékosok újabb vádiratot nyújtottak volna be, a liga elfogadta a B-terv (Plan B) szisztémát. Ennek keretében a csapatoknak módjuk volt 37, keretükben játszó játékos védelmére, míg a többiek korlátozás nélküli szabadügynökké váltak. A játékosoknak mindez nem nyerte el a tetszését. Feloszlatták a szervezetüket, és a Jets futója, Freeman McNeil vezetésével ismét beperelték a ligát. A B-terv szisztémát illegálisnak akarták nyilváníttatni. McNeil után további játékosok is perrel fenyegették az NFL-t, ezért a tulajdonosok nagy levegőt vettek és hoztak egy komoly döntést. Jóváhagyták a szabadügynökséget, de cserébe elérték, hogy bevezethessék a fizetési sapkát.
Freeman McNeil vezette a liga elleni pert
És hogy a szabadügynökséggel milyen hatást gyakorolt a ligára? Ezt egyértelműen nehéz megítélni, hiszen az új rendszernek kedvező és kedvezőtlen hatásai egyaránt voltak. 1993 óta a csapatok relatíve gyorsan váltak képessé átépíteni a keretüket, így akár egy év is gyökeres változást hozott a teljesítményükben. Értelmet nyert a Super Bowl utáni időszak, és mondhatni, a holtszezonbeli történések azóta is igen jól kitöltik a futball nélküli hónapokat.
Az edzők és a szurkolók ugyanakkor biztosan nincsenek oda attól a következménytől, hogy meghatározó és kedvenc játékosaik anyagi megfontolásból pillanatok alatt eligazolhatnak akár a legnagyobb riválishoz is. Erről bővebben mesélhetnének a Cincinnati Bengals rajongói. A klub a 80-as évek egyik legjobbjának számított, hogy a szabadügynökség bevezetésével több nagy sztárját is elbukja, majd belevesszen a középszerűség mocsarába. Míg ha Brett Favre szappanoperájára gondolunk, levonhatjuk a következtetést, hogy a drámai szakítások is sokszor hasonlóan fájdalmasak és hangosak, mint a házasságok esetén.
Brett Favre és aki kirúgta őt Green Bayből: Ted Thompson
A szabadügynökség térnyerésével és a játékosok szabad igazolásával az ősi rivalizálások némiképp háttérbe szorultak. Ma már távolról sem jelenti egy Packers-Bears vagy egy Eagles-Giants meccs azt a szurkolóknak, mint évtizedekkel ezelőtt. A Ravens-Steelers párharcban kétségtelenül maradt még kellő szufla, ám a Patriots-Jets találkozók is veszítettek presztízsértékükből. Hiszen milyen ellenségeskedésről beszélhetünk, ha a New England szurkolói kimondottan szeretik (és kinevetik) a hibát hibára halmozó Mark Sanchezt? Napjainkban a 49ers-Seahawks ellentét válik egyre tüzesebbé, így a nyugati parton talán egy komoly ellentéten alapuló rivalizálás körvonalazódik.
A szabadügynökség jótékony hatásai között megemlíthetjük, hogy a veterán sztárok egy második karriert vagy akár aranygyűrűt is szerezhettek az új klubjuknál. Igaz, nem találunk túl sok igazán nagy csillagot a szabadügynökök között, de Drew Brees, Charles Woodson vagy Deion Sanders bajnoki címet köszönhet a Saintsnek, a Packersnek és a 49ersnek. Persze mindez fordítva is igaz, a klubok is hálával tartoznak a veterán klasszisoknak. Akár napestig is sorolhatnánk az érveket mindkét oldalon, ám annyit kijelenthetünk: a szabadügynökség bevezetésével tovább színesedett az NFL, amely nem véletlenül örvend világszerte hihetetlen népszerűségnek.
