Bár hazánkban végre beköszöntött a várva várt tavasz, ma mégis egy olyan találkozóra invitálom az olvasókat, amelyre egy fagyos téli napon került sor. 1934. december 9-én a New York-i Polo Groundson rendezték az NFL második döntőjét, ahol a keleti divízió bajnoka, a New York Giants a nyugati csoport legjobbjával, a Chicago Bearsszel feszült egymásnak. A tét a bajnoki címen kívül a vendégek számára az is volt, hogy a 13-0-s alapszakasz után képesek lesznek-e veretlenül zárni az évadot.
Még élénken élt a felekben az egy évvel korábbi címmeccs. Akkor Chicagóban találkoztak a csapatok a futballtörténelem első, előre tervezett rájátszásos összecsapásán, és a Bears 23-21-es győzelmet aratott a Giants felett. Egy esztendővel a fájó vereség után New Yorkban úgy vélték, hogy eljött az idő a visszavágásra, bár a hazai piros-kékek csupán 8-5-ös mutatóval jutottak el a fináléig.
A New York-i Polo Grounds
A nagy meccs előtti héten egyfolytában esett az eső a Nagy Almában, így az időjárás sárdagasztást vetített előre. Azonban nem lett igazuk, akik erre tippeltek, mivel a döntő napján a hőmérséklet hirtelen leesett, és a pálya talaja megfagyott. A játéktér szinte alkalmatlan volt a küzdelemre, hiszen nemhogy futni, még sétálni is csak nehézségek árán lehetett rajta.
A finálé reggelén a Giants tulajdonosa, John V. Mara megtekintette a pályát, és azt jelezte Steve Owen vezetőedző felé, hogy komoly gondjaik lehetnek, ha nem találnak ki valamit a körülmények legyőzésére. A hírek hallatán előlépett Ray Flaherty end, aki elmondta a trénernek, hogy a Gonzaga Egyetemen ilyen időben egyszerű tornacipőben szoktak játszani, mert az a lábbeli sokkal jobb tapadást biztosít. Szó szót követett, és az egyik segítőt hamarosan a Manhattan College-hoz küldték, hogy szerezzen be tornacipőket.
Steve Owens vezetőedző 1946-ban
A meccs közben elkezdődött, és a nehéz körülményekhez egyértelmű a Bears játékosai alkalmazkodtak jobban. Három negyedet követően már 13-3-as vendégvezetést mutatott az eredményjelző, amikor a Giants kispadjához végre megérkezett kilenc pár tornacipő. A hazai kulcsjátékosok gyorsan lábbelit váltottak, amely drasztikusan átalakította a találkozó képét. Előbb Ike Frankian elkapó szerzett touchdownt, majd Ken Strong futó jegyzett újabb két hatpontos találatot, végül Ed Danowski irányító is feliratkozott a pontszerzők közé.
Néma összefoglaló a döntőről
Eközben a Bears tagjai szinte meg sem tudták közelíteni a biztos lábakon álló hazai játékosokat. George Halas vezetőedző hevesen reklamált a bíróknál a cipőcsere miatt, de az nem sértett semmilyen szabályt, így a játékvezetők nem avatkoztak a dolgok menetébe. Az utolsó 10 percben szerzett négy touchdownnal (egy extra kimaradt) a Giants 30-13-ra fordított, így a New York-i egylet magabiztosan zsebelte be története második bajnokságát.
Halas számára az elvesztett találkozó komoly tanulsággal járt. Onnantól kezdve minden egyes meccsen, amelyet a Bears az ő vezetőedzősködése alatt játszott, megkövetelte a játékosaitól, hogy legyen náluk tornacipő. Halas 1967-ig öt idény kivételével a gárda vezetőedzőjeként dolgozott, ám 1956-ban éppen nem. És hogy ez miért fontos? Abban az évben ismét a Giants és a Bears nézett farkasszemet egymással az NFL döntőjében, amelyet újfent csúszós pályán rendeztek. Akkor a New York-iak már a meccs elejétől tornacipőt viseltek, és normál futballcipőben szenvedő chicagóiakra 47-7-es verést mértek a New York-i Yankee Stadiumban.
