Az 1940-es idény kilencedik játéknapján rendezték az NFL nagy rangadóját a washingtoni Griffith Stadiumban, ahol a Redskins egy pontszegény találkozón 7-3-ra győzött a Bears ellen. A meccs után George Preston Marshall, a fővárosiak tulajdonosa síró kisgyerekeknek nevezte a chicagói együttes tagjait, akik szerinte képtelenek az igazán kemény, férfias játékra. Három héttel később, a december 8-i döntőben a két gárda ismét találkozott egymással, és a dolgok egészen furcsa fordulatot vettek.
A Redskins 9-2-es, a Bears 8-3-as mutatóval jutott a fináléig, amelyet Washingtonban rendeztek. George Halasnak, a Bears vezetőedzőjének nem ment ki a fejéből sem a korábbi zakó, sem az összecsapás utáni nyilatkozat. A nagy meccs előtt ennek érdekében kikérte jó barátja, az abban az esztendőben veretlenül záró egyetemi csapat, a Stanford Indians vezetőedzőjének, Clark Shaughnessynek a véleményét. A két szakember közösen dolgozta ki a Bears taktikáját, amely a futásorientált T-formáción alapult.
A T-formáció
A chicagóiak terve már az ütközet első pillanatától kezdve érvényesült, így a vendégek gyorsan vezetést szereztek. Már első Bears-támadás második játéka touchdownt eredményezett, amikor Bill Osmanski 68 yardról futott a célterületre. Hamar meglehetett volna a hazai egyenlítés, de az ellenakció során a Redskins elkapója, Charlie Malone egy biztos hatpontosnak tűnő passzt ejtett el a Bears end zone-jában. Nem tudni, hogy az esetleges egyenlítés lényegesen befolyásolta volna-e a találkozó alakulását, amely innentől kezdve valódi mészárlásba torkollt.
George Halas, a liga történetének egyik legnagyobb alakja
Még az első negyedben a chicagói irányító, Sid Luckman egyyardos futással növelte az előnyt, majd Joe Maniaci 42 yardos futással demoralizálta a hazai védelmet. A második negyedben mindössze egy pontszerző akciót jegyezhettünk fel, amely Ken Kavanaugh nevéhez fűződött. A Bears receiverének 30 yardos elkapása gyakorlatilag eldöntötte a meccset, pedig ekkor még igen sok volt hátra a találkozóból (0-28).
Hazai szempontból a harmadik 15 perc volt az igazi mélypont, hiszen a Bears ebben a negyedben 26 pontot tett a táblára. A vendégek, akik a végén már a cseréiket játszatták, 19 pontot a záró játékrészre is tartogattak, kialakítva a 73-0-s végeredményt. A döntőn a Redskins játékosai csak lézengtek a pályán, sansz nélkül üldözték a vendégek futóit, akik tetszés szerint termelték a yardokat és a pontokat. Azonban a chicagói védelem sem volt rest, és nyolc interceptionnel, amelyből hármat visszahordtak touchdownra, alaposan kivették a részüket a világraszóló diadalból.
Néhány touchdown az 1940-es döntőről
A meccs után az újságírók feltették a kérdést Sammy Baughnak, a Redskins klasszis irányítójának, hogy másképp alakult volna-e a meccs, ha 7-0-s chicagói vezetésnél azonnal ki tudnak egyenlíteni. Baugh megvonta a vállát, és csak annyit mondott: "Persze. Akkor 73-7 lett volna a vége."
Képek a találkozóról
A Bears 501 támadó yarddal zárta az összecsapást, amelyből 382 yardot a földön értek el. A vendégek 11 touchdownt szereztek, de négyszer nem tudták begyűjteni az extra pontot. A jutalomrúgások során a vendégjátékosok annyi labdát rúgtak a lelátóra, hogy a bírók kérésének eleget téve az utolsó két hatpontost követően a Bears passzjátékot választott az extra pontért. A találkozót, a meccslabdák elfogyása okán, ezzel együtt is gyakorló labdával fejezték be.
Az 1940-es döntő számos tekintetben mérföldkővé vált a futball történelmében. Ez volt az utolsó olyan meccs, ahol egy játékos (a Bears futója, Dick Plasman) sisak nélkül játszott. A chicagóiak 73 szerzett pontja is rekordot jelentett, amelyet azóta sem tudott senki megdönteni. Ebből következően ezen az összecsapáson alakult ki a legnagyobb különbség két csapat között. A szakértők még ma is úgy vélik, hogy azon a napon "a Chicago Bears olyan százalékban nyújtott tökéletes játékot, mint sem előtte, sem azóta senki."
