Megszokott dolog, hogy egy csapatnál a vezetőedző a szakmai stáb első embere. Ő az, aki összefogja a különböző csapategységek koordinátorainak munkáját, sok esetben még a játékhívási feladatok is az ő kezében összpontosulnak. Ezen tények ismeretében nem lehetett könnyű helyzetben az ötvenes évek New York Giantsének vezetőedzője, aki alatt két korszakos zseni bontogatta szárnyait.
1954 meghatározó évszám a Giants történetében. A balul sikerült 1953-as idény (3-9) után az együttes elküldte a 23 idényéből nyolc NFL-döntőt, valamint két bajnoki címet jegyző Steve Owen főedzőt, és a helyére leigazolták a klub korábbi játékosát, Jim Lee Howellt. Howell a Wagner College-ből érkezett vissza New Yorkba, és úgy gondolta, hogy támadó és védelmi koordinátornak ugyancsak újonc szakembereket választ maga alá.
Jim Lee Howell, a Giants történetének hetedik főedzője
Ezzel vette kezdetét két lángelme karrierje, akik a labda két oldalán egészen forradalmi ötleteket valósítottak meg. Vince Lombardi, a gárda új támadó koordinátora (vagy ahogy abban az időben nevezték támadó backfield edzője) lett, míg a védelem élére Tom Landryt nevezték ki. A három újonc szakember öt éven át együtt vezette a Giants szakmai munkáját, amely időszakban az együttes nyert egy bajnoki címet (1956), valamint a Baltimore Colts ellen elvesztette a minden idők legjobb meccseként aposztrofált 1958-as bajnoki döntőt.
Lombardi 41 évesen került a Giantshez, és zsenialitása igen gyorsan megváltoztatta a támadóegység arculatát. Egyértelműen a Chicago Bears nagydöntőbeli kiütése (47-7) volt New York-i munkásságának csúcsa, ám a kiváló edző még a remek siker után sem bízott magában eléggé. Meggyőződése volt, hogy olasz származása miatt sosem lesz belőle főedző az NFL-ben, holott maga Howell is több személyes ajánlást adott számára.
Landry 1954-ben úgy lett védelmi koordinátor a piros-kékeknél, hogy még a következő idényben is játszott a csapatban. Mindez cseppet sem gátolta abban, hogy az általa kidolgozott 4-3-as felállás forradalmasítsa az NFL-ben alkalmazott védelmi koncepciókat. Landry újítása abban állt, hogy a két end és a két tackle által alkotott védőfal közepéről elmozdította a centerrel szemben álló játékost, és két yarddal hátrébb tolva ő lett a középső linebacker. Mindez nagyban hozzájárult a védelmek fejlődéséhez, lefektetve a ma is használt zóna- és emberfogásos védekezés alapjait.
A két lángelme: Lombardi és Landry
Howell a két zseni között a diplomáciai érzékét csillogtatva egyensúlyozott, kellő teret engedve mindkét géniusz kibontakozásához. Ugyanakkor remek játékosok draftolásával ő maga is nagyban hozzájárult a Giants sikereihez. Hat későbbi Hall of Famert igazolt az egyetemekről, többek között Sam Huffot, Frank Giffordot és Andy Robustellit. Howell nagy szerepet töltött be az NFL komplex játékká válásában is, hiszen éppen abban a korszakban edzősködött, amikor az addig relatíve egyszerű sport a sémák és formációk, valamint a playbook kiterjesztésével igen bonyolult lett.
A nagy trió 1959-ben duóvá szűkült, amikor Lombardi a Green Bay Packers vezetőedzői posztjáért elhagyta a Giantst. Egy évvel később Landry is lelépett a piros-kékektől, ő a Dallas Cowboys mestere lett. Két koordinátora után Howell az 1960-as szezon végén adta át a helyét Allie Shermannek. A továbbiakban a Giants játékosigazgatója lett, amely posztot 1981-es nyugdíjba vonulásáig töltötte be.
Lombardi a Packersszel kilenc év alatt öt bajnoki címet szerzett, közte az első két Super Bowlt is megnyerte. Landry az 1960-ban alakult Cowboys első vezetőedzőjeként 29 éven át dolgozott vezetőedzőként. Dallasi tevékenységét két Super Bowl-győzelem fémjelezte. Bár a nyolcvanas évek második felében már többször is megérintette az elbocsátás szele, végül csak akkor kapta kézbe a felmondólevelét, amikor 1989 februárjában Jerry Jones megvette a klubot.
